Persze kicsit izgultam előtte, mert ha hosszabb idő kimarad, akkor van bennem mindig egy kis drukk és bizonytalanság, hogy mennyire tudom felvenni a fonalat újra, vagy hogy mennyire tudok ráérzékelni a páciensre. Hála Istennek, mindig minden visszajön egy pillanat alatt (vagy több alatt, de visszajön 😉) Továbbra is élmény számomra ez az egész, mert mindig ugyanaz, és mégis mindig más. Nem vagyunk egyformák, alapjában véve mégis.
Ebben az anyagi világban valahogy mindig megfeledkezünk róla, hogy nem test vagyunk, aminek lelke van, hanem lélek vagyunk, akinek teste van. Akik és amik valójában vagyunk, az nem látszik. Ez csak egy szerep, egy ruha, amit erre az életre felvettünk. Ráadásul a szerepeink is változnak, attól függően, hogy kivel játszunk épp. Mert ugyan én én vagyok, de más a szerepem a szüleimmel, a gyerekemmel, a munkatársaimmal és a barátaimmal. Szóval az én szerepem is attól függ, hogy épp ki van mellettem. Érdekes ez egyébként. Mikor a lányom kicsi volt, akkor jöttem rá, hogy mindig másképp viselkedett, ha csak velem volt és rögtön másképp, ha az apja is ott volt. Ha még többen voltunk, akkor megint másképp. Más az energetika, más a reakció rá. De ezek is csak minták, amiket megtanultunk, felvettünk. Akármikor változtathatunk rajta, de azért mégsem olyan egyszerű. Mert ha valamit sokszor ugyanúgy csinálunk, egy idő után rögzül és azt már nehezebb elengedni. De nem lehetetlen.
Visszatérve a masszázsra: mindig fel kell ismernem, hogy szeretek masszírozni. (De ahogy mást, ezt sem tudnám favágás szerűen csinálni. Kell, hogy a pácienssel legyen valamilyen összhang.)
